2018. november 26-30. között töltöttük második, ezúttal egy hetes rehabilitációnkat a Budai Gyermekkórházban.

Erre az időpontra már több segédeszközünk is elkészült, amelyeket hatékonyan tudtunk alkalmazni a tornák során. A heti program a korábbihoz hasonlóan alakult: minden reggel vizes programmal indítottuk a napot, majd következett a gyógytornásszal, azt követően pedig a konduktorral végzett közel egy-egy órás torna.

Olivérrel mindig úgy éreztem, hogy bárhová mehetek, minden helyzetben képes megállni a helyét. Igazi vidám, kiegyensúlyozott, nyitott, társaságot kedvelő gyerkőc. Ellenben ez a hét számomra is meglepően indult: a második naptól fiatal gyógytornász tanulók (férfiak) ülték körbe és nézték, hogyan végzi a gyakorlatokat. Talán a lélektani sokkot a fehér köpeny okozhatta: még öt perc sem telt el, abba kellett hagyni a tornát, mert teli torokból kezdett el sírni.. (Abban biztos vagyok, hogy a gyógytornásznak semmi köze sem lehetett a síráshoz, mert az első pillanattól kezdve teljesen egy hullámhosszon vannak Olivérrel). J

Kissé félve folytattuk a napot, de a konduktorral végzett gyakorlatoknál (ahol csak mi voltunk hármasban) abszolút problémamentesen ment a torna. A gyakorlatokat az állító sínben végeztük. Ez volt az első alkalom, hogy Olivér magára öltötte új barátját „Sanyit”. A hét további részében az állító sínben töltött kezdeti 15-20 percet folyamatosan növeltük.

Szerencsére a hét végére a segédeszközökkel és a tanulókkal is teljesen megbarátkozott: a pénteki tornára még rá is húztunk, annyira tetszett Olinak a labdás játék a fiúkkal. J